Boros Gábor Tanár Úr emlékére

Szomorú szívvel fogadtuk a hírt, hogy volt kollégánk, Boros Gábor tanár úr eltávozott közülünk.

A halál mindig fájdalmas, mert azt az embert veszi el tőlünk, aki igazán fontos számunkra, azt ragadja el, aki része volt az életünknek.

Búcsúzunk a Tanártól, aki a pedagógus hivatás minden tudományával felvértezve nevelte és oktatta diákjait, aki a szakma minden fortélyát ismerve nyerte meg tanítványait a magyar nyelv és irodalom számára, akinek következetessége, szigora rendkívüli humánummal párosulva valódi tekintélyt és tiszteletet vívott ki a tanulók és szülők körében.

Búcsúzunk az Embertől, akit érzékenynek és visszafogottnak ismertünk, de szívesen anekdotázott, szerette a társaságot, a jókedvet.

Szavakban, gondolatokban, érzésekben, s bárhogyan nehéz kifejezni, ami most a virágok és az örökmécsesek között legbelső énünkben lakozik.

Emlékeinkben megőrizzük a felejthetetlen egyéniséget, a mosolygós, mindig barátságos arcot, döcögő nevetése örökre fülünkben cseng.

Ne feledjük, hogy ez nemcsak a búcsú, hanem a köszönet pillanata is. Amikor búcsúzunk, egyúttal köszönetet is mondunk belső csendünkben mindazért, ami rá emlékeztet, amit neki köszönhetünk. Az iskola folyosóján a tablókról néz le ránk, mint osztályfőnök, mint szaktanár. Tanítványai szívükben őrzik a magyarórák érdekes előadásait, de Tanár Úr szigorúságát, ugyanakkor megértő jóindulatát is. Olyan általános élet- és munkaszemléletet adott diákjainak, amivel képesek egészen különböző területeken is megállni helyüket.

„Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.”

Vigasztaljon a tudat, hogy ismerhettük, hogy köztünk, velünk élt. Emlékét megőrizzük, nyugodjon békében!

Emlékét őrizzük: Hunyadi tantestülete